Révülés

  Ma már nem hallani régi dicsőséget, csak szánalmat és megvetést. Tatár, török, majd első és második világégés, a kettő között pedig Trianon. Isten verte nép a magyar, mondják, pedig csak mi vagyunk azok, mi.  Minket ver az Isten, mert egymás farkasai lettünk! Pirosra, sárgára, kékre, zöldre szakadt az ország, pedig minden sejtünkben ott van a gén, a láncszem, ami összeköt minket! Nincs a magyarban összetartás, megveti a múltját, az őseit! Pedig gyökér nélkül nincs korona, gyökér nélkül nem nő a fa! A múltban vájkálván találtam egy halódó gyökérdarabot, férgek rágják ezt is! Hallgassátok meg a történetet, s talán megelevenedik!

 Sólyomfi: Gyökér nélkül nincs korona

Gyökér nélkül semmit sem érek
Gyökér nélkül kidől a fa
Gyökér nélkül nem szól az ének
Gyökér nélkül nincs korona
 
Gyökér nélkül múltam rekesztem
Gyökér nélkül kidől a fa
Gyökér nélkül jövőm elvesztem
Gyökér nélkül nincs korona

Jézus urunk születésének 907-ik esztendejét írjuk. Árpád vezér, s vele andaságot kötött törzsek letelepedtek, s belakták Banun földjét, vagy ahogy a rómaiak hívták, Pannóniát. Sok csatát, s tiszteletet vívtak ki azért, hogy nekünk Jézus urunk születésének 2010. évében hazánk lehessen, Magyar hazánk.  Tőlünk nyugatra megtanulták félni a Mogyerik félelmetes íját, s kitartó harcmodorát. Jobbnak látván békében tudni a Mogyerit, íja idegét tarsolyban. 

 Arnulf keleti frank király szövetséget kötött Árpád vezérrel. Arnulf frank király halála után örököse lett a még gyermek Lajos, aki Hatto érsek régenssége alatt uralkodott.

Békesség honolt a Kárpátok gyűrűjében is. Beköszöntött a nyár, a bőség időszaka, a réten hatalmasat bődült a szilaj szürke, még az ég is beléremegett. Hangja hirdeti, itt én vagyok az úr, ne jöjj közelebb! Van is miért tiszteletet parancsolnia, megszámlálhatatlanul sok a borja. A távolban por lepi az eget, de nem vihar közeleg! Óriás ménes patája veri a földet. Nem nagy lovak azok, kicsik, olyan keleti fajta, mely csatában együtt harcol gazdájával. Rúg, mint a szamár, harap, mint a kutya.  Csendes a nyári szállás, gyerek egy szál sem benne, mind a berkekben békát, foglyot cserkel, kicsi íjjal, kicsi veszővel, ezzel készülnek a felnőtt létre.  Harcos ellenfele most, nemes gímszarvas, űzi erdőn-mezőn, míg csak szusszal bírja, felhasználja minden porcikáját, nem veszik el abból még egy hangyányi sem tán.  Asszonynép a húsát vékony csíkra vágja  s napon szárítván tarisznyába rakja, jó lesz az majd ínségben és bajban! Nagyok már a csikók is, legelésznek már, lehet fejni a kancát, nem hiányzik a tej, már egy részét a tejnek is szárítják. Ha csatába kell menni, jó szolgálatot tesz, kevés helyet foglal mégis bőséges étel! Ősi recept: reggel végy a tömlődbe friss tiszta vizet, tégy hozzá egy marék porrá tört szárított húst, egy marék tejport, majd tedd a turmixba, bocsánat! Kösd a nyeregkápára és menj az utadra, a ló majd jól összekavarja. Szikrázik a nap, híznak és sokasodnak az állatok, őrzik őket kuvaszok, s komondorok!

Jaj, de nyugat felől vereslik az ég alja, Üdag, az ármány a zendülés zászlaját kirakta! Irigység a szívekben, kapzsiság a lelkekben, ármány megtalálta a megfelelő embert.  Keresztény nép a Frank, Jézus urunkat vallja, hirdette a hitet Pannóniában Avarnak, s Szlávoknak. Kinek szép beszéddel, kinek kardal, fizettek is dézsmát, s adót, érseknek és papnak.

Erre jön a Mogyeri, a szittya magyarja, s nem fizetik már az adót a frank papoknak. Theotmar érsek kincstára kiürülőben, egyház megyéje veszendőben.  Mennek is gyermek Lajoshoz panasztételre, nem a sok kincs miatt, csak az egyház végett.

– Felséges urunk, szeretett királyunk, itt vannak a magyarok, mit csináljunk? Kiket megkereszteltünk, lerázták a szent vizet, nem fizetnek már az egyháznak sem tizedet, elűzik a papokat, hitetlenek lesznek, segítenünk kellene az elveszett lelkeknek.

– Theotmar érsek, tisztelendő atyám, megértem aggódásod, de mint tudod, apám, Arnulf király, békét kötött Árpáddal, azóta szent a béke a szittyákkal. Szeretett régensem, apám helyett apám vagy, segíts engem tanáccsal!

– Vigyázni kell a Magyarral, ha szavát adta nem támad, de ha megharagítjuk, bajban lehetünk.  Veszett a nyila, ravasz a mozgása.  Mondanám én, örüljünk a békének, de békében a Magyarok is erősödnek. Most sem nagyon bírunk velük, nem hiányzik hogy ellenségek legyünk.

– Theotmar érsek, hallod a régens szavát, bölcsességéből kihallom apám szavát!

– Szeretett királyom, nem csak az egyház vész el, tudod te is, mily veszett nép ez. Zászlónkra fessünk keresztet, vezessen az Isten minket. Van is egy tervem, hogyan lephetnénk meg ezt a szittya népet. Mint tudod, fenséges uram, minden évben nagy hadgyakorlatot rendezel, ez évben sem lesz másképpen. Minden hadra fogható embert a hadgyakorlatra rendelsz, s a hadgyakorlat helye most véletlenül egészen keleten lesz, a Magyarokhoz nem is olyan messze. Tudják ezt a Magyarok is, s talán nem is gyanakodnak. 3 had lesz, 1 a Duna jobb partján, 1 a Duna bal partján, a 3-ik pedig magán a Dunán.  Az viszi majd az utánpótlást, és az ostromgépeket. A Duna mentén haladunk, mire a Magyarok észbe kapnak, Pozsony várát elfoglaljuk, s már Budát ostromoljuk. Ahogy jönnek a magyarok, úgy verjük őket. Ha Budát elfoglaltuk, miénk Pannónia. Kiirtjuk a Magyarokat, többé nem állnak az utunkba. Hát persze, a sok kincset sem feledhetjük, sok rajtuk az arany, ezüst, a rengeteg jószágról ne is beszéljünk. Tarra rágják a rónát a hatalmas marha gulyák.

– Bátor vagy érsek, de ez nem veszélyes?

– Felséges uram, mint mondtad, apád helyet apád vagyok. Érdekes terv ez, megfontolandó! Kincstárunk kiürülőben, a zsoldosokat etetned kell. Pénz, pénz, pénz, mindig csak a pénz! A Magyarok tényleg gazdagok és sok az állatuk. Gondunk egy szálra megszűnne. Szerintem fontoljuk meg és vágjunk bele!

Tavaszodik már, s futárok járják a frankok falvát, hirdetik trombitálva: gyermek Lajos mindenkit vár hadgyakorlatára, ne maradjon otthon senki! Duna menti várakba szénát, szalmát, és lábas jószágot vigyenek, a hadnak legyen bőséges eledele. Ürülnek is a falvak egymás után, sorban mennek az emberek a nagy hadgyakorlatra. Táborba érve letelepednek, vastag páncélt, s kardot vételeznek. Kapnak hozzá még pajzsot, hatalmasat, nem fogja az-tat se kard, se kopja. Telnek a napok, és egyre csak gyűlik, gyűlik a sereg. Már nem látni a szélét egyik irányban sem, százezernyi csillogó páncél veri vissza Nap apánk fényét. Éjszaka fényét tízezernyi máglya világítja, ott mulatozik frankok apraja, nagyja. Szállnak a mesék dicsőségekről, egy csapással hogy üttek agyon tizenkettőt. Terjed a hír: nem hadgyakorlat ez! Igazi háború lesz, megyünk a Magyarok ellen! Hír hallatán nem ijed meg senki, ennyi vitézzel nem szállhat szembe senki. Inkább csak gúnyolják a Magyart, most lesz neki jaj! Egyik deli vitéz élezi a kardját, fitymálva gúnyolja a Magyarját.

– Magyarral kell harcolni, az jó! Odahaza az asszony harcosabb, attól kell inkább félni! Láttam már én Magyart, nem is egyet, na az egy csuda szerzet, képzeljétek, kutyát lovagolt, csak mikor közelebb ért, látom, hogy az nem kutya, hanem ló! Lova kicsi, mint nekünk a csikónk, kardja meg kicsi is, meg görbe is, harcra nem, de szalonnázni jó!

Szomszéd tűznél guggol egy öreg, óva inti a vitézeket: nem a tűznél kell mesélni, a csatát meg kell élni!

– Tiszteld az ellent, s akkor az is tisztel téged, lehet, hogy a szerencsére is szükségetek lesz! – Vészmadár vagy apó, nem kell nekünk szerencse, csak Magyar legyen a kardunk hegyére, igaz-e legények?

– Ki vagy, és mit akarsz a fejedelemtől?

– Kereskedő vagyok keletről, nyugaton jártam, ajándékom van, és sokat érő hírem a te nagy uradnak!

A kereskedőt vezetik Árpád színibe.

– Mi hírt hoztál, mi sokat érhet?

– Ó, nagy vezér, dicső fejedelem, messzi nyugaton jártam, ott kereskedtem, hazafelé tartván meglepődtem, frankok falvait üresen leltem, megijedtem: tán csak nem a döghalál járt itt? De nem, csak a férfiember hiányzik, de az mind egy szálig! Mondják. azok hadgyakorlatra mentek.

– Tudom, kereskedő, ez frankoknál minden évben szokás, ez nem sokat érő hír.

– Ó, nagy fejedelem, megnéztem a hadat is, na az már valami, olyan nagy sereget nem látott  még Bizánc sem, és azt beszélik az emberek, hogy a Magyarokra mennek!

Árpád morgolódik, az nem lehet, hát szövetséget kötöttek, szavát adta a frank, nem tör a Magyarra.

– Árpád, nagy uram! Itt van egy ember, frankok földjéről fontos hírrel, lova tajték, kaftánja szakadt, pofája meg csupa maszat, de nem tágít semmi áron!

– Hozzátok elém ízibe, aggasztó hír lehet!

– Ó, fejedelem, nagy baj közeleg, a frankoknál óriási nagy sereg verődött össze, s jönnek már Magyar földre! Keresztes had ez, papok vezetik, zászlaikra a következőt festik: „decretum… Ugros eliminandos esse”, „elrendeljük, hogy a Magyarok kiírtassanak”. A sereg 3 részre szakadt, így vonul Magyar honra, a fő útvonaluk a Duna.  A Duna déli oldalán Theotmar érsek közeledik 4 tűménnel, azaz 40 000 katonával, a Duna északi oldalán Liutpold őrgróf 6 tűménnel, azaz 60 000 emberrel, míg a Dunán Singihard gróf vezeti a királyi hajóhadat 1 tűménnel, ez összesen 11 tűmén, vagyis 110 000 katona! 

– Most menj és pihenj, nagy szolgálatot tettél Magyarhonnak!

Árpád hívja vezéreit, s kiadja parancsba, mondó tüzek gyúljanak, harci kürtök búgjanak, minden szálláson véres szablyát körbe hordjanak, hat törzs vezére népével idegyűljön, minden hadra fogható katona zászlóm alá terelődjön, haladéktalanul!

A főtáltos szertüzet rak 7 féle fából, dobját parázzsal eteti, s indul a 7-ik világba, az istenek világába.

Sólyomfi: Mutasd az utat dobom

Mutasd az utat dobom HEJ-HEJ-HEJ
Agancsos patás hátas állatom
Mutasd az utat dobom HEJ-HEJ-HEJ
Agancsos patás hátas állatom
Hívj, hívj örvénylő mélybe le
Oda hol dobog Földanyánk szíve
Hívj, hívj a fényes ég felé
Vigyél éltető Nap-apánk elé.

– Fejedelem, a világfa legfelső ágára álltam, és széjjelnéztem istenek világában, várt ott reám Kurszán kündü, és Álmos atyád. Elmondtam nekik, zendülés zászlaját ármány kirakta, veszélyben a mogyerik otthona, Álmos atyád, s Kurszán kündü hadak útján együtt mentünk, utunk végén gyémánt palota, isteneknek szép otthona. Naporcájú Gönüz Istenatya és homlokán Holddal ékes Ukkó Istenanya, szeretettel ott fogadtak. Ők is látták a zendülés zászlaját. Alátekintvén, látom kék Dunának szép vizét, habja csupa fehér, de a távolban feketéllik, óriáskígyóként közeledik, óriás fekete kígyó száját tátja, szemében gonoszság van, háromágú nyelvét nyújtja, Duna vizét bepiszkolja. Magas égből fény sugárzik, turulmadárrá változik. Turulmadár, mint a villám, magas égből alászáll, kígyó farkát letépi, kígyó szívét kitépi, halott kígyó köddé válik, Magyar haza széppé válik. Láttál mindent, indulj haza, szólított meg Istenanya. 

Sólyomfi : Sólyom szállj fel

Sólyom szállj fel a Naphoz a kék égre
büszke énekünk vidd tovább
Sólyom szállj le a Naptól a földünkre
Urunk áldását hozd reánk.

Nyugodt a szállás, csak a tücsök ciripel, a távolban egy kis porfelleg, de gyorsan közeleg, az emberek kimennek az útra, kinek ilyen sietős az útja, tán csak nem valami haramia? Nem haramia! Magyar vitéz, Árpád zászlaján lófarkat lenget a szél! Meghűl az emberekben a vér! Lófarok- háború, Árpád zászlaján? Árpád háborúba hív?!  A vitéz, amint kiadta a parancsot, máris tovalovagolt. Megbolydul a szállás, kürtök bődülnek, hívják a határból haza az embereket, nem tétovázik sem ember, sem asszony, nagy veszélyben a hon. Harci vesszőket kötik kévébe, asszony készíti az étket, s nem szól egy szót sem, csak az apró gyermek sír fel, mert érzi, nagy baj lehet. 4-5 ló a száron váltásnak, málhásnak, kész a szállás az indulásra, nem sírnak a nők. Hajukból a korongot kiszedik, arcukat földdel kenik, ruhájukat tépik, hűséget így esküsznek.

Theotmar vonul, már a gyepűt tapossa, mai léptékkel számítva 20-30 km-t halad naponta.

A távolban bődül egy tülök, biztos menekül a Magyarja, hát meneküljön, úgysem bújhat el sehova! Húj-húj-húj, átok szittya fattya nem menekül, hanem támad, Theotmar adja ki a parancsot, lóról le, elő a pajzsot! Ligetes fák között feltűnnek a Magyarok, vágtatnak azok, mint az agarak. Kürtszó hallatszik, nyúlnak a tegezbe, s vesszőt az idegre helyeznek, kiemelkednek a nyeregből, és eleresztik a vesszőt, de nem pihennek, repül a következő, s megfordulnak: eltűnnek, mintha itt sem lettek volna. Várjatok, várjatok, ez csak előhad, nem voltak, legfeljebb 200-an, még csak most jön a Magyar had! Várnak, csak várnak, de nem jönnek a Magyarok. Theotmar mérges, 40000 harcost megvárat 200 hun fajzat. Kiadja a parancsot, lóra!, s indulnak tova. Húj-húj-húúúj, lóról elő a pajzsot, itt a Magyar had, jönnek a Magyarok, de most sem többen, eleresztenek 3 vesszőt, s a Magyarnak hűlt helye. Nincs itt had, szól egy bátor vitéz, alig vannak egynéhányan, megyek, s elintézek egy párat! Bátorsága ragályos, társai is akadnak néhányan. Parancsot megtagadva Magyarok után vágtatnak. Magyarokat beérik, azokat üldözőbe veszik, iszkol a fattya, de beérem, s nyújtja a kardját előre. Vágtat a Magyar előtte, kicsi a lova, de fürge, nem kell neki mázsás páncélt cipelnie, lazul a gyeplő, szorít a láb, tudja a ló, itt a halál, lépteit nyújtja, szinte siklik. Magyar vitéz a szárat elengedi, vesszőért nyúl s az idegre teszi, felajzott íjjal, a nyeregben megfordulva feszít, s a vessző elindul. Zárt a frank páncélja, nincsen lik rajta, csak a szemét nem takarja, repül a vessző, repül azon a kis résen, berepül, frank vitéz megmerevedik, lováról lependeredik, szerencséje elhagyta, éles kardja vértelen maradt. Bátor csapat földön fekszik, páncéljukból vessző áll ki. Magyar csapat visszafordul, húj-húj-húúúj! Így ment ez napról napra, s Theotmar nem halad már csak 4-5 km-t naponta. Mérges is ezért, ily csúful rászedik, s kiadja a parancsot: nem védekezünk! Már Pozsonynál kéne lennünk, mi pedig 200 Magyartól megijedünk? Kemények a pajzsok, a vesszők nem sebzik, 1-2 harcos csak, ki elesik, ezért nem állhatunk meg.

907. július, Áldás hava 4. napja, kora reggel.

Bődülnek a kürtök, jönnek már megint, hát csak gyertek nyugodtan, szálljatok szembe a hadunkkal! Megmozdul a föld, reszket a falevél is, ezek már nem gyepűőrök, Árpád vitézei, 4 tűménnyi Szittya Magyarja vágtat szembe a frank haddal. Frankok előtt kettéválnak, frankok mellé ők beállnak, mint a malomkő a búzaszem körül, örvénylik a Szittya a frankok körül. Csak örvénylik, örvénylik, egyre összébb szorítja, a frank egymást tapossa, nincsen már hencegés, gúnyolódás, a szemekben ott a halál. Egyre kevesebb hely kell a franknak, a malomkő őket bedarálja. 

Vereslik az ég alja, frank vitézből alig-alig maradt 40000 harcos, majd’ mind a földön hever holtan.  Magyar vérre ők már nem szomjaznak.  Megtértek Istenhez, s várnak isteni ítéletre.

Dunán úszik a hajóhad, Singihard gróf a parancsnoka, nehéz gályák teli ostromszerekkel, és nehézpáncélzatú gyalogos sereggel. Megtudván, mily csúful járt Theotmar, magabiztossága alábbhagy, tudja, ő a következő a sorban. Várja is a Magyarokat, jönnek majd csónakokkal az éj leple alatt.

 – Jöjjenek csak, mi várjuk őket, a víz a Magyarnak nem eleme.

A Dévényi-szoros a Nyugati-Kárpátok kapuja, összeszűkülve ott tör be a Duna Pannóniába. A víz ott gyors sodrású, és igencsak mély, ott lakik töméntelen sok örvény.

Singihard a hajóhadat a partról beparancsolja, parttól távolabb, a mély vízben

horgonyoztatja, a hajókat erős lánccal összekötteti, ha jön a Magyar, el ne vesszen senki.

A legénység teljes készültségben, nehéz páncélban, s nehéz fegyverrel. Dübörög a föld, megjött Árpád, Duna partján megáll. Nem tévedett Singihard, ő a következő, de nem éjszaka, csónakokkal, az úgy nem Magyarhoz illő! Nyár van, jó meleg, nehéz páncélba frank vitézeknek melege lehet, biztos süti már a vas a bőrüket. Gyújtsatok hát töméntelen tüzet, száll a füst, lobban a tűz, száz meg száz máglya gyúl. Vesszőkre kössetek csepűt, olajos kócot, izzó taplót, cél a frank hajók! Az eget a füst beborítja, szikra zápor hullik a hajókra. Itt is parázslik, ott is izzik, imitt- amott lángra gyúlik. Süvítenek a vesszők, már nem füstölnek, éles heggyel oltót tizedelnek. Nehéz páncélban lassan megy az oltás, elharapódzik a tűz már. Süt a Nap, de még forróbb a tűz, a fém páncél igencsak felhevül. Levetni nem lehet , menekülni nincs hová, csak az a jó hűs Duna vár. Sistereg a bőre, nincs tovább, s ugrik a hajó oldalán át. Lehűl a páncél, le örökre, mély Duna lesz a temetője. Menthetetlen, az egyik hajó már süllyed, de rövid a pányva, viszi a többit is a mélybe le, egészen a Duna fenekére.                              Kik páncéltól megszabadultak, és vízből menekülnek, Magyarok nyilai taglózzák le őket.

Elcsendesedett a Duna, mintha mi sem történt volna, nem látni már, hogy ott harc lett volna.

Árpád nézi a vizet, mereng maga elé.

–        Az Öreg Isten a tanúm, mi nem akartunk harcot.

Némán fordítja a lovát, kezét magasba emeli, minden Magyar lóra pattan, s némán követi.

Pozsony vár alatt Liutpold őrgróf Duna vizét nézi, úszik rajta sok halott, és üszkös hajódarab. Elveszett hát a hajóhad is, nincs már mivel ostromolni, elveszett hát Pannónia is!

Árpád megérkezik seregével, tábort ver a frankokkal szemben, de a parttól kicsit messzebb.

Hallják ezt a frankok is, mulatnak a Magyarok, ünneplik a győzelmet, kurjongatnak.

Lenyugvóban van a Nap már, alkonyatra jár, több száz tűz ég a Duna túlpartján, hujognak, dalolnak a Magyarok. Liutpold is látja a sok tüzet, hallja az örömünnepet, s tudja, holnap lesz az ütközet. A Duna partján megkettőzi az őrséget, embereinek pihenőt rendel el, holnap lesz a nagy csata, szükség lesz a pihent karra. Árpád is megkettőzi az őrséget, nehogy frank kém kémkedjen, majd szépen csendben Dunától a haddal eltávolodnak, nem marad ott, csak ki a tüzet táplálja és kurjongat. A Dunától tisztes távolságban lóra kapnak, s a Duna mentén keletnek tartanak. Pozsony várát messzi maguk mögött hagyták már, Árpád megállítá hadát, nem kell szólni, utasítani, tudja mindenki, mi a dolga. Íjat, ideget vízhatlan, viaszos zsákba csomagolnak, víz ne érje, akkor használhatatlan. Utána szépen sorban a vízbe lovagolnak, s a Dunán átúsztatnak, kapaszkodik ki ló sörényébe, ki ló farkába. Túlparton pihennek, szárítkoznak, íjat ajzanak, vesszőt tegezbe raknak. Árpád szavára lóra pattannak, s folytatják útjukat, immár nyugatnak. Messziről látni a frank tábort, mint a karácsonyfa, úgy díszeleg.  Vonul a Magyar, nem hallani egy szót sem, ló sem nyihog, szerszám sem csörren, az alvó frank tábort így veszik be. Megannyi tábortűz világítja be a tábort, nehogy Magyar kém ottan járjon. A táboron egy sün sem tudna átosonni, de a tábor széle csúnyán feketéllik, örül ennek a Magyar, előtte terülj-terülj asztalka, de ő a sötétben marad. Naporcájú Gönüz Istenatya kelet felől a csillagokat lassan kioltja. Frankok alszanak, most a legmélyebb az álom, most pihennek ki minden fáradtságot. Bezárult a hurok, mindenki a helyén, íj a kezekben, vessző az idegen, mindenki feszülten figyel. Magyar szürke, szép ívű tülke, pereme arannyal van beszegve, megannyi szép mívű faragás rajta, szép aprólékos munka. Árpád szájához emeli, és megszólaltatja, hangjára a pokol kapui kinyittatnak, száz meg száz másik válaszol rája, túlvilági muzsikájuk. Frankok ébrednek, nem tudják, hol vannak, mi ez a túlvilági harsona, de érzik, nagy a baj! Szaladnak jobbra, balra, keresik ruhájukat, kardjukat, páncélt felvenni nincs idő. Mint megbolygatott, megannyi lódarázs fészek, az ég úgy zendül meg, repülnek a vesszők tízezer számra, Istenhez tér meg kit eltalálnak. Nem látják a frankok, honnét jön a baj, keresnék a kiutat, de nem találják. Menekülnének, de nincs hová, bújnának akár a föld alá, változnának hangyává, vagy ékes tollú kis madárrá, csak el innen, el messze, de nincs kiút. A túlparton mulatozó Magyarok hallják a kürt szavát, lóra pattannak, és vágnak a Dunán át. Pozsony vár kapuja kinyílik, várvédő Magyar had kiözönlik. Hat tűmén frank, négy tűmén Magyar ellen, mégis frank a vesztes. Mire keleten Gönüz arca felragyog, a frank tábor elhagyatott, nem sokan menekülnek, de végzetüket ők sem kerülhetik el. Volt, kit a Kis- Kárpátokban, volt, kit a Dévénynél talált balsorsa. A Magyarok nyila, szablyája majd’ mindenkit utolért. Frank úr sisakját fokos bezúzta, készül már a nagy útra.

Ennsburgban fészkel a hitvány, ki miatt a Duna vize vérré vált, miatta sírnak árvák, s özvegyek tízezrei, miatta halt meg mindenki! Magyarok nem haboznak, Ennsburgba lovagolnak, várta őket gyermek Lajos, igaz, nem ilyen hamarjában. Összecsődítette ő már környék várait, falvait, minden embert, ki az ő bőrét mentheti.

Korán jött a Magyar, sok a városban a széna, szalma, cséplésre váró gabona. Röpülnek is a vesszők füstölögve, s gyújtják fel őket sorba szépen, Ennsburg városa így égett le. A vár már egy kicsit keményebb, ostromgép nélkül bevenni alig lehet, de segít a szerencse. Királyi gárda vakmerő, a várból előtör, menekül a Magyar, üldözi a frank, míg a vártól eltávolodnak. Akkor a Magyar, nyeregben megfordul, frank vitézekre vesszőt húz, oszlopait tizedeli, soraikat széjjelszedik. Kürt bődül, ló fordul, ki volt menekülő, az most támadó, királyi gárda már nem bátor, a várba visszavágtat,... na, csak vágtatna, mert gyermek Lajos látja, támad a Magyarja, a várkaput ő bezáratja, embereit prédának hagyja. Míg a Magyar a várat izzó vesszővel felgyújtja, ő a Dunán hajójával kereket old szépen, óvatosan.

Fénylő turulmadár fekete kígyó szívét kitépte, óriás fekete kígyót megsemmisítette.

Sólyomfi: Halálban születtem

HEJAJA HEJAHÓ- HEJAJA HEJAHÓ-HEJAJA HEJAHÓ-HEJAJJAHÓ

Halálban születek, születve meghalok
Egyszerre kigyúlnak, kihunynak csillagok
Keletről jön a fény, nyugaton megpihen
Minden lét elmúlik, s nem múlik semmi sem