Házasság - mint lehetőség

Világszerte csökken a házasságkötések száma, egyre több házasság bomlik fel egyre rövidebb idő után. Az élettársi kapcsolatnak nevezett együttélések száma valamelyest növekszik, ám ezek is elég rövid élettartamúak. Szép számmal akadnak, akik másodszor is megpróbálják, van aki többször is. S megjelent egy új fogalom, az életszakasz kapcsolat, ami magában hordozza az időlegességet.

A folyamat mintegy 50 éve vált látható mértékűvé. A témával foglalkozó szakemberek egy része mintegy 20 éve temetik a házasság intézményét. Van, aki egyenesen feleslegesnek, károsnak tartja.

Vajon ez utóbbiaknak lenne igaza? De akkor miért próbálkoznak egyesek újra, és újra?

Magam is elváltam, egy rossz házasságból léptem ki viszonylag rövid idő után, de a második nekifutásom sem volt szerencsésebb. S a második feleségemnek szintén második házassága volt.

Akkor tűnt fel igazán, hogy milyen sok a válás. Mint pedagógus, addig láthattam bőven ezzel kapcsolatos adatokat, de ekkor, a 80-as évek vége felé döbbentem rá a mértékére, bizonyos következményeire s kezdett foglalkoztatni a kérdés. 1989-től több olyan civil szervezettel is kapcsolatba kerültem, némelyiknek tagja, egyiknek pedig, mintegy három évig vezetője is voltam, amelyek valamilyen formában, közvetve vagy közvetlenül a házasság vagy válás és következményei mentén tevékenykedtek. 1999-től egy gyermekjóléti szolgálat családgondozójaként az előzőeket felhasználva, újabb gyakorlati tapasztalatokat szerezhettem. S közben pszichológiai, szociológiai és társterületek tanulmányozása…

Kell-e hát a házasság?

A válaszom egyértelmű igen.

Az egyetlen helyzet, ahol igazán EMBER lehetsz.

A boltban vevő vagy eladó; a közlekedésben, a munkahelyeden munkaerő, alkalmazott, beosztott vagy főnök; a hivatalban ügyfél vagy ügyintéző.

A házasság EGYség. Két FÉL -aki EGYedül fél - lesz benne EGY egész. Ha egyedül élsz, KÉTségben, FÉlelemben élsz. A házasságban EGYségben, teljességben, EGÉSZségben.

Természetesen a jó házasságban.

De mitől jó a házasság?

Manapság, igencsak tévesen értelmezve a házasság lényegét, mindenki csak kapni akar. Ehhez még komoly biztatást is kap, nemcsak családi, rokoni, baráti körből, hanem számtalan írott hangos és képes „szakmai” véleményt. S aztán támogatást ahhoz, hogy ha már nem tudsz elvenni a házasságból, vagy akár csak az élettársi kapcsolatból, lépj ki belőle, hagyd ott párod, zavard el! Aztán új kapcsolat, új kísérlet arra, hogy elvégy, s ha nincs mit, ismét odébbállj.

Az élettársi kapcsolat ezért vonzóbb, mert könnyebb belőle kilépni. Látszólag. Ám gyakran marad ott gyötrelem, én mennyi mindent adtam, s alig kaptam. S a törekvés, hogy lehetne legalább utólag elvenni valamit tárgyak, pénzeszközök formájában, s ha nem megy, akkor a bosszú.

A házasság felbontása nehezebb, hosszabb ideig tartó folyamat, mert jogilag is létrehoz egy köteléket. Igaz, az utólagos osztozkodás is valamelyest jogi keretek között bonyolódhat.

Csakhogy a tárgyakon kívül nagyon sok – bár egyre kevesebb - kapcsolatban más személyek is érintettek lehetnek: a gyermekek. Azok akik ebben ártatlanok, mégis ők szenvedik el s veszítik a legtöbbet. Akár ha rossz a kapcsolat, akár ha a felek útjai elválnak egymástól.

A házasság lényege viszont az adás. Természetesen kölcsönösen.

A felek adnak egymásnak magukból, hogy a másik kiteljesedjék. Kérés nélkül, abból, amilyük van. Így, ezáltal teljesednek ki egymásban. Azzal a csodálatos érzéssel, hogy adtam, s az a hálás érzés, hogy kiteljesedhetek. S ezáltal lehet meg érzelmi biztonságuk.

Ami az emberi kapcsolatokat megmételyezi, az az elvárás. Az okozza csalódásainkat, hogy nem teljesülnek elvárásaink. Pedig elvárásaink legfeljebb önmagunkkal szemben lehet. Ahogy minket terhelnek mások elvárásai, főleg, ha nem tudunk annak megfelelni, úgy a másikat is, aminek felénk nem tud felelni.

A jó házasságban nincsenek elvárások. Hiszen tudjuk, hogy amit párunk adni tud, azt megadja, kéretlenül is.

A házasságkötés lényege nem az anyakönyvvezető előtt megejtett aláírás, nem a templomban elrebegett ’Igen’, nem a gyakran százezrekbe kerülő dínom-dánom, nem a hatalmas vendégsereg, amiket gyakran azért hívünk, mert illik, mert azt gondoljuk, elvárás, s nem a nászajándékok értéke, a menyasszonytánc bevétele.

A házasságkötés lényege a belső elkötelezettség, a felelősségvállalás önmagamért, a másikért, a közös létért. Éppen ezért ez bensőnkben köttetik. Az egyházi liturgia ezt fogalmazza meg így: ’Amit Isten megköt, ember el nem választja.’

A szertartás ennek kinyilvánítása, közzététele. Az azt követő mulatság a házasulókat körülvevő emberek, családtagok, rokonok, barátok öröme afelett, hogy ők ketten a közös boldogság útjára léptek.

Ami a két felet egymáshoz vonzza, az csodálatos érzés, amit úgy hívunk, szerelem. Ha velünk a SZERelem, nincs FÉLelem. Ami a két felet összeköti, az a szeretet, ami a szerelemmel egyazon tőről fakad.

Ha kialakul a vonzás, ha kiteljesedik a szerelem, járjuk el a násztáncot! Ez nem más, mint önmagunk megmutatása a másiknak: ’ Nézd meg! Ez vagyok! Ilyen vagyok! Ezt tudom nyújtani neked, hogy boldog légy, hogy teljes légy!’

Az ideális házasság nem az, ahol nincsenek gondok, bajok. Bizony vannak. Már két ember mindennapos együttléte is hordoz némi feszültséget. Néha akaratlanul is bántjuk egymást. S persze a hétköznapi gondok… Ám ha szeretjük a másikat, szándékosan nem bántjuk. Ha a másik fél mégis sérülést okoz, bízhatunk abban, hogy nem szándékosan teszi, hanem óvatlanságból, ám ha ennek tudatára ébred, segít enyhíteni fájdalmunkat.

A házasság, ahol a külső sérelmeinket, bánatunkat őszintén megoszthatjuk a másikkal. Ahol vígaszt lelhetünk, ahol támogatást kaphatunk. Nem kellene alakoskodni, szerepeket játszani, nem lenne miért.

Egy ilyen házasságban fel sem merül a válás. S egy ilyen házasságban áldás a gyermek. Egy ilyen hátterű családban boldog a gyermek is. 

Lehet, hogy ez mai világunkban túl álomszerűnek látszik. De nincs olyan megvalósult eszköz, helyzet, amit ne egy idea előzött volna meg. S ez valaha működött, a természeti népeknél ma is fellelhető Tehát nem is megteremteni, hanem újrateremteni kellene. Egymásért, önmagunkért, közös boldogságunkért.

S ehhez nem is kell más, csak az elhatározás. Egy kis szemléletváltás. Lehet, persze, hogy néhány dolgot meg kellene tanulni. Vagy inkább újra tanulni. Ilyet, mint őszinteség, nyitottság, elfogadás, megbocsátás…

Nehéznek tűnik?

Szerintem nem is olyan nehéz! S ha mégis, bőségesen megéri.

                                                                                                                   Povisel József