Általánosságban is megnövekedett az erőszakos cselekedetek száma, s ezen belül egyre több a családon belüli erőszak. A bántalmazás mára mindennapjaink részévé vált.

Nem csak érdemes, szükséges is hát beszélni róla.

  A köznapi szóhasználatban az erőszak alatt a fizikai – ezen belül szexuális tartalmú – bántalmazást értik. Valójában azonban ide sorolható minden olyan cselekedet, megnyilvánulás, amely a másik fél akarata ellen történik, éppen annak kiszolgáltatottságát kihasználva, kényszerítés valamilyen megalázó cselekedetre, becsmérlő szavak, kifejezések használata. S ez bizony bűncselekmény.

  Riasztó statisztikai adatok látnak napvilágot arról, hogy egyre több esetben az állítólag szerető családtag az elkövető.

  A folyamat megállíthatatlannak látszik, a megakadályozására, megelőzésére irányuló lépések, még ha kezdetben kecsegtető eredmények mutatkoznak is, hatástalannak bizonyulnak.

2003-ban született ugyan egy országgyűlési határozat a társadalmi bűnmegelőzés nemzeti stratégiájáról, majd 2005 elején kormányhatározat a társadalmi bűnmegelőzés nemzeti stratégiája céljainak végrehajtásából származó 2005-ben és 2006-ban megvalósítandó feladatokról, s kétségtelenül történtek lépések a végrehajtás érdekében.

  Valós, kézzelfogható eredmények azonban nem látszanak. Még a távoltartó rendelet sem született meg, nemhogy egy átfogó, a megelőzést is szolgáló törvény. Márpedig ennek híján az illetékes hatóságok, intézmények ha akarnak sem tudnak mit tenni.

  A büntetőeljárásról szóló törvény tartalmaz ugyan a távoltartásra vonatkozó elemeket, de nem tudok olyanról, hogy családon belüli erőszak esetén alkalmazták volna ezeket.

  Évek óta csak különböző tervezetek születnek, ám ezek végrehajtása elmarad, vagy legalábbis elhal.

  Teljesen reménytelen lenne hát a helyzet? El kell fogadnunk, hogy áldozataivá válunk erőszakos cselekedeteknek, akár közvetlen környezetünkben, akár családtagjainktól? Vagy magunk is legyünk elkövetők?

  Én úgy gondolom nem. Magánszemélyként is rengeteget tehetnénk a megelőzés érdekében.